Férj és három gyerekes apa vagyok. Jógi vagyok. Nekem ez nem jelent sem ellentmondást, sem problémát. Sőt, az egyik a másikat erősíti! Egyre több ember jön hozzám azzal a dilemmával, hogy hogyan lehet tudatosabb módon együtt élni a párjával, a családjával, megtalálni élete célját, ill. kiteljesedni a munkában. Mindig van megoldás!

I.  Kundalini jóga — II.  Meditáció — III.  Élettörténet — IV.  Tanáraim


Tallis Shivantar
Tallis Shivantar

I.  Kundalini  jóga: feleségemmel (Gáborjáni Réka) együtt a Jógi Bhadzsan tanítása szerinti Kundalini jóga első tanárai vagyunk Magyarországon. A Kundalini jóga egyes elemeit már gyakoroltam majd egy évtizeden keresztül, mielőtt Új-Mexikóba, Espanolába utaztam, hogy Jógi Bhadzsan asramjában éljek és tanuljak. Az ottani varázslatos atmoszféra most is él emlékezetemben, és még mindig érzem a sivatagi napsütést és égboltot a bőrömben.  Feleségemmel 2010-2011-ben megszerveztük az első egyes szintű Kundalini jóga tanárképző tanfolyamot Magyarországon.  Azóta független utat járok: egy olyat, amely igaz a saját szívemhez, és amelyben nincs helye a politikának.

II.  Meditáció: több mint 30 éve koncertező zongoraművészként a meditáció régóta része az életemnek és művészetemnek. Az elme összpontosításának képessége a színpadon, a pillanat nyomása alatt, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elérjem azt a felszabadultságot, mely a zenében rejlő érzelmek mélyebb üzenetének közvetítéséhez szükséges. A Kundalini jóga mellett a Krija jóga és a Buddhista meditáció technikáinak kifinomultabb formáit is gyakorlom.

III.  Élettörténet: Agnosztikusok és empiristák családjába születtem, akik csak abban hisznek, amit az értelmük diktál. Mindennek nagyon is van értelme: ne hidd el, amit mások mondanak, inkább menj, és tapasztald meg magad! Nem egy rossz életfelfogás, amennyiben nyitott szívvel és testtel élsz. A legtöbben azonban nem élünk így. Egónktól függve, annak mátrixában élünk. Kisgyermekként emlékeim szerint az egyik első kérdés, melyet édesanyámnak feltettem, ez volt: “Mi történik, ha meghalunk?” Az empirikus válasz, melyet kaptam, ez volt: “Porrá leszel…” Érezvén ennek méltánytalanságát, újra és újra feltettem a kérdést, de a válasz mindig ugyanaz volt. Így aztán, amikor felnőttem, a Halál kérdése továbbra is izgatott és emésztett. Porrá leszel, de ki is vagy valójában? Igen, egy nap a testem elporlad. De pusztán test lennék? A szüleimtől kapott válasz azt sugallta, hogy igen, de soha nem éreztem ezt igaznak.

Éveken keresztül felfoghatatlannak tűnt, hogy egy nap az élet – az én életem – véget érne. Kiagyaltam és gondolatban átéltem mindenféle elméletet, melyekkel becsaphatom az elkerülhetetlent. Talán mindenki más halandó, de én biztosan örökké fogok élni. Talán senki más nem is létezik igazából; ez az életnek nevezett dolog csak az én álmom, így biztosan én vagyok a halhatatlan mestere. Ha halálraítéltként éled az életed, sokféle menekülési mód létezik – tagadás, düh, depresszió -, de egyik sem jelenti azt, hogy igazán élnél. Eközben kifelé igen sikeres életet éltem. Kitűnően végeztem az iskolát, 17 évesen bekerültem a Harvard Egyetemre, majd Oxfordban folytattam, ahol doktoráltam, és eközben számos ösztöndíjat és versenyt nyertem klasszikus zongoraművészként. Mindez azonban értelmetlennek tűnt.

24 éves koromban egy szélütésen estem át, melyet az orvosok “mini stroke-nak” neveznek. A nyugati orvostudomány természetesen tanácstalan volt. Semmilyen “okot” nem diagnosztizáltak, ráadásul maratoni futóként és triatlonosként nem tartoztam éppen a jellemző magas kockázatú csoportok egyikébe sem. Akkor nem eszméltem rá arra, hogy a valódi ok összetört szív volt a szó mindenféle értelmében. Azt sem tudtam akkor, hogy a szív meridián sérülése valójában sztrókot okozhat. És akkor természetesen azzal sem voltam tisztában, hogy ez volt a legjobb dolog, ami megtörténhetett velem. Egy belső villámcsapás volt a testem eszköze arra, hogy figyelmeztessen: elég volt, ami sok, az sok, ideje felébredni!’ Előfordul, hogy kéz a kézben kell járnunk a halállal, mielőtt az élethez közelebb kerülhetnénk.

the starValóban közelebb kezdtem élni a jelen pillanathoz, ahol az élet ténylegesen történik, de majdnem újabb tizenöt évbe tellett, míg meditáción keresztül a gyakorlatban is elkezdtem ezt megvalósítani. Néhány hónap múlva egy olyan tapasztalatra tettem szert, mely teljesen átalakította az életemet. Egy este gyakorlás közben olyan helyre kerültem, mely túl van a Mátrixon. Megízleltem a Végtelent, az Egységet, a Szeretet. Fény és csillagok vettek körül, végtelen tér, magamban és a külső univerzumban is, és a kettő tökéletesen tükrözte egymást. Olyan tudást tapasztaltam meg, mely mélyebb annál, mint amit emberi nyelv segítségével ki lehetne fejezni: hogy végső soron minden, ami bent és kint van, egy és ugyanaz. Így a kérdésre, mely nem hagyott nyugodni egész addigi életemben, egyszeriben megkaptam a választ, közvetlen tapasztalaton keresztül. A test csak egyetlen szelete az egésznek. Emlékszem, másnap, ahogy végigsétáltam az utcán, arra gondoltam, hogy mennyire hasonlóan éreztem magam azon a napon, amikor elvesztettem a szüzességemet sok évvel azelőtt… Bizonyos szempontból minden ugyanolyan volt, ugyanazok a házak ugyanott, ugyanaz a közlekedési zaj és ugyanaz a szennyezett levegő, de mindezen túl a világ valahogy teljesen új és más volt.

Néha eszembe jut, hogy mennyi időt pazaroltam el az életemből azzal, hogy ugyanazokat a köröket futottam be, beleértve a világ legelismertebb egyetemein eltöltött több mint tíz évet, ahol a legáhítottabb címeket szereztem meg. Egy bölcs mester egyszer azt mondta, hogy az egyetemek “a tudatlanság egyre kifinomultabb szintjeinek” tanítására szakosodtak. Lehet, hogy igaz, de végső soron az idő olyan dolog, melyet soha nem lehet elpazarolni. Mindannyian jó néhányszor a falba verjük a fejünket, mielőtt felébrednénk, hogy megérezzük a rózsák illatát. Most, visszagondolva értem már, hogy személyes kirakós játékom egyes darabjaira mind szükségem volt ahhoz, hogy a “teljes kép” létrejöhessen. Ez a kép azonban megint csak egy kis darabja egy sokkal nagyobb látképnek, melyet csak most kezdtem el felfedezni.

IV.  Tanáraim: a legtöbb spirituális iskola valamilyen hagyomány “arany láncolat” által maradt fenn, melyen keresztül a tudás évszázadokon keresztül továbbítódott a gururól a tanítványra. Fejlődésemben emellett a behatások szélesebb tartományának is fontos szerepet tulajdonítok. Ezek között a legfontosabbak kronológiai sorrendben:

Szüleim, akik tudtuk nélkül arra késztettek, hogy megkérdőjelezzem az élet és a halál tényleges mibenlétére vonatkozó alapvető előfeltételezéseket, és egy szinte megállíthatatlan munkamorált ültettek el bennem az azt megkívánó helyzetekre. Gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás! Zongoratanárom, Seymour Bernstein, aki megtanított arra, hogy mit jelent szeretetet adni elvárások nélkül. Feleségem, aki kompromisszumok nélküli tökéletességre sarkall életemben nap mint nap, és akinek a segítsége nélkül lehet, hogy soha nem lett volna bátorságom elindulni az úton. Mindig hálás leszek neki ezért. Gyermekeim, akik a legnagyobb napi kihívást jelentik az egónak, melyet az ember csak remélhet! Rajtuk keresztül teljesedett be “életem biológiai értelme”, így felszabadultam ahhoz, hogy a spirituális értelmére is összpontosíthassak. Yogani, akinek ‘Advanced Yoga Practices’ című rendszere első meditációs gyakorlataim alapját képezték, és akinek a tanításai elvezettek saját/közös végtelenségünk megtapasztalásához. Hari Dev Singh és Sarbjot Kaur, akik megismertették velem a Kundalini jógát. Swami Mangalananda Giri, akitől beavatást kaptam a Krija Jógába, és akitől először hallottam azt, hogy: ‘lélegezz szeretettel!’ De mennyire fontos!